11. Szimfónia és Sztálin születésnapja

Az 1949. év utolsó hónapja. A munka, a rohanás hónapja ez – zsúfolt program és feszített élet.

Rákosi még novemberben magához hívatott és kérte, hogy próbáljak az ipar területén két jelentős politikai célt szolgáló dolgot megcsinálni.

– Mi legyen az, Rákosi elvtárs?

– Dohányzik maga?

– 15 éves korom óta.

– Hallott maga a Szimfónia cigarettáról?

– Dohányos ne hallott volna?…

– Azt kellene újra megcsinálni… Népszerű cigaretta volt, adni kell valamit a dohányosoknak is.

– Meglesz, Rákosi elvtárs! Mi a másik?

– Meg kell csinálni a régi, jó fehér kenyeret… Már jobban állunk… többet adhatunk a dolgozóknak.

– Rákosi elvtárs… Itt valami tévedés van: az a népszerű kenyér, amelyet maga kér, nem fehér kenyér volt.

– Hát mi volt?

– Félbarna kenyér!

– Az nem lehet – erősködik.

Szakszerűen magyarázom el, hogy miről van szó: fehér kenyeret a dolgozók általában nem vettek és nem is ettek, mert az zsemlye kenyér volt, vagy zsúrkenyér – és drága volt. Azonban volt egy kenyértípus, amelyet az ország szívesen evett – különösen a város, és az ipari centrum. Ez azonban a félbarna kenyér volt!

– Értem – mondja Rákosi. – Csinálják meg mind a kettőt.

Nem volt probléma, a szaktársakkal megsüttettem a próbakenyeret. Nagy sikere volt. Titkársági ülésen mutattam be többféle kenyeret, nagyon tetszett. Vita alakult ki az ára körül. Én a költségek számbavétele mellett azt javasoltam, hogy a kenyér 3,50 Ft legyen. Rákosi viszont a 3,- Ft-hoz ragaszkodott. – Legyen olcsó! – mondotta. Kijelentette még: nem célunk a kenyéren keresni.

Én viszont az ár miatt féltettem a kenyér minőségét. Senki sem biztosíthatja, hogy az országban mindig jó lesz a búzatermés!

Megcsináltuk a Szimfónia cigarettát is, de ezzel már több baj volt. Kiderült, hogy ehhez annak idején jugoszláv dohányt használtak fel, onnan viszont most ilyet nem kaphatunk. Dél-Amerikából és Bulgáriából szereztünk hát hozzávaló dohányt. Ennél az ár és az elnevezés körül volt vita. Úgy láttam, Rákosit kevésbé érdekli az, hogy miből, és hogyan készül; inkább a propaganda jelleg játszott szerepet nála. Sok név merült fel, de egyik sem felelt meg. Végülis én neveztem el a Szimfónia cigarettát Terv cigarettának – az első ötéves terv emlékére.

Gerővel sokat vagyok együtt – szót tudunk érteni. A készülő első ötéves terv és az államosítás szorosabb kapcsolatot teremt közöttünk. Nagyrészt egyetértünk, és mindketten tudomásul vesszük Rákosi szubjektív döntéseit.

Ezeket az apró, jellemző eseményeket Sztálin 70. születésnapja szakítja meg. Példátlan méretekben készülünk megünneplésére, az egész országban.

Sztálin tisztelői közé tartoztam – sem egyéni, sem politikai okom nem volt arra, hogy ne nézzek fel rá, de ez a születésnap inkább rontotta bennem az iránta érzett tiszteletet és megbecsülést

Szolgai hajbókolás vette kezdetét. Különösen fent, ez hatott azután lefelé is. Nemcsak a munkás tartott „Sztálin műszakot”, nemcsak a paraszt fejte – tudósítások szerint – „másképp” a tehenet, de a magyar tudományos, irodalmi és művészvilág külön ünnepi kötetekkel, alkotással hódolt a „zseniális vezér” előtt. Költők és írók egymást túllicitálva, zeneszerzők egymást túlharsogva, népszerű művészek egymással versengve és munkások egymást hajszolva akartak a bölcs, a zseni, a fél és egész isten lábai elé rakni mindent, amit csak lehet – szeretetet, tiszteletet, hódolatot. Még azok is, akikről tudtam, hogy gyűlölik Sztálint!

A legjellemzőbb volt a Szabad Népben megjelent ünnepi vezércikk története. Révai vezetésével a lap legjobb publicistái írták meg a vezércikket. Undorító dolog jött ki belőle. A világirodalom szókészletében nem volt olyan dicsérő jelző, amelyet ebbe a cikkbe bele ne zsúfoltak volna. Rákosi csóválta a fejét.

– Hát ez túlzás!…

Farkas meggyanúsította a szerzőket: ezzel a túlhajtással azt akarják elérni, hogy kompromittálják a pártot!

Révai védte embereit.

A vezércikket végül is Rákosi, Gerő és Révai csinálták meg.

Figyeltem és úgy éreztem: Rákosiék is félnek!…

Az ünneplés óriási pazarlással zajlott le.

Számomra az államosítás volt a fő kérdés. Szerencsémre kitűnően sikerült – jó munkatársaim kitettek magukért.

Eskulitscsal ebben az időben sokat rohangáltam az országban. Ha valahol államosításra készültünk, a helyszínen termettünk. Volt olyan eset – mint a salgótarjáni –, hogy már a piaci kofákat is kezdték államosítani. Ezért nevezték Salgótarjánt maguk között kis Moszkvának.

A Sportcsarnokba több ezer embert hívtak össze, anélkül, hogy tudták volna, miért is kötelezték őket a megjelenésre. Ott megkapták a megbízólevelüket és órák alatt állami kezelésbe kellett venniük az üzemeket. Nehéz volt, mert az államosítás kiterjedt az egész nyomdaiparra is. Semmi nem szivárgott ki – minden meglepetésszerűen zajlott le.

Rákosi gratulált. Megjegyezte: – Beszéltem Gerővel is, aki igen dicsérte magát. Lám, Marosán, magából mégiscsak jó kommunista miniszter lesz. A párt bízik magában, csak hát maga is bízzon Rákosi elvtársban!…

Hullottak a kitüntetések – Eskulits kivételével minden beosztottamat felterjesztettem – őt kifelejtettem, amit ma is sajnálok, mert nagyon derekasan dolgozott.

Az év utolsó napjaiban – a száguldás és a rohanás után – megkönnyebbültem. Feleségemmel elhatároztuk, hogy a Szilveszter estét az Operában és a Margitszigeten töltjük. Meghívtuk Balassa Gyulát, az országos rendőrfőkapitányt. Felejthetetlen esténk volt – különösen a Denevér előadás, Klemperer vezényletével, ragyogó szereposztásban. Ezen az estén csak válogatott operabarátok, külföldi vendégek és a diplomáciai testület nyugati tagjai voltak jelen. Fényes kosztümök, elegáns ruhák – itt aztán volt szmoking és frakk!… A magam fajtájából csak mi voltunk – távcsöveztek bennünket, amit nyugalommal tűrtünk.

11 órakor a szigeten vacsoráztunk. Éjfélkor pezsgőt nyitottunk és koccintottunk a jövőre – a békére, a nyugalomra és gyermekeinkre.

Így léptem át az 1949-es esztendőből 1950-be. Szerettem volna tudni, hogy mit rejteget számomra…